forrás: www.hotdog.hu/magazin/magazin_article.hot

Jókai Mór a szabadságharc bukása után a feltételezett megtorlás elől itt keresett és talált menedéket addig, míg felesége, Laborfalvi Róza nem szerzett számára menlevelet. A bükki táj, a vendégszerető falu sok írásában felbukkan. 47 évvel később így emlékszik vissza: 

"Egy nyáron  egy ősszel, egy télen bujdostam én ezekben az erdőkben, üldözöttje a hatalomnak. Házigazdám a derék Csányi Béni, nemes úr volt, földesúr. Álnév alatt rejtegettek, tudta mindenki, hogy bujdosó vagyok, senki sem árult el. A falut Tardonának hítták..." 

Jókai a Tengerszemű hölgy című regényében így ír:
"Valóságos kis odyssea volt az odáig eljutás. Egy kis ekhós parasztszekéren utazik egy asszony, görögdinnyéket visz a vásárra, az inas, meg a kocsis elöl ülnek. Az inas vagyok én, a kocsis Rákóczy János, tegnapelőtt még Kossuth titkára.
A görögdinnyék ára volt darabonkint egy ezüst tízes – a mi fejünk annyit sem ért.

... Öt óráig haladtunk a sűrű erdőségek között előre; se egy emberi lak, se egy dűlőút nem látszott sehol, a kanyargó völgyet egy patak szelte át, melynek hol a jobb, hol a bal partján vonult végig az út, természetesen híd nélkül, a gyalogjárók kényelmére nagy kövek voltak lépésnyi távolban az elterülő mederbe rakva.

Ott egy mélyen elrejtett, gyönyörű völgyben fekszik az a kis helység, ahol a világnak nincsen szája.

Olyan rejtek volt ez, ahová látogató nem járt, s a bennelakók sem jártak sehova. Majd ha tél lesz, szánút lesz, akkor megnyílik a közlekedés Tardona és Miskolc között; akkor lehet beszállítani a városba a fát. Abból volt elég. Csányinak a negyven hold szántóföldjéhez volt négyszáz hold őserdeje.
Mindennap összevissza bolyongtam én ezeket az emberhangtalan erdőket. Sohasem találkoztam szembejövő emberrel. Akármilyen tetőre hágtam fel, onnan nem láttam mást, mint a völgybe szorult Tardona füstölgő kéményeit. Rátaláltam a völgyet átszelő pataknak a forrására. Úgy hívták azt, hogy „Hársas-forrás”. Csupa hársfák veszik körül. Rátértem a gyermekjátékra, hogy bodzafából malmot faragtam-tákoltam össze a kis patak fölé; azzal mulattam magamat.
Egy napon a feleségemtől kaptam egy skatulya akvarell festéket. Ez egészen megvigasztalt. Találtam egész napra tennivalót. Telefestettem tájképekkel egy egész albumot."

A bujdosó egykori lakóházát, ahol Csányi Benjámin látta vendégül, már lebontották. Helyette a Jókai-háznak nevezett épületben kapott helyet a nagy mesemondó emlékszobája, amely a faluban elhelyezett táblák mellett őrzi Jókai tardonai hónapjainak emlékét.

"Holtomig emlékezetes marad számomra e szép vidék, hol nyártól télig néztem, hogy rövidülnek a napok és a remények" - írta  Az elátkozott család  című regényében, amelyben az itt szerzett élményeit is feldolgozta.  
Bujdosása alatt szépirodalmi művet nem írt, csak olvasgatott a szobájában, vagy a paplakban Rácz Endre református lelkésszel sakkozott. Róla mintázta A barátfalvi levita  regényének címszereplőjét. Néha a pappal útnak indult, túra közben pedig szalonnát sütöttek, tardonai szóval „csiszáltak”.  
Jókai rengeteget járta a környező erdőket, hegyeket. Akkor érezte magát legjobban, ha kiment a Hársas-forráshoz, majd felkapaszkodott a Pogányoltárra (Örvény-kő). Az útról Jókai így ír a Barátfalvi levita című művében: 

„…csak egy oldaláról megmászható, amely be van nőve cserjével; úgy kell az ágakba fogózva fölkapaszkodni a kecske járta ösvényen. Erős egyórai munka, amíg az ember a bérc tetejére följut, ahonnan aztán ellátni a gömöri hegyekig és a Kárpátok láncolatáig…
S azok az óriási bükkfák, amikhez hasonlókat az óvilágban alig lehet találni másutt, mint a borsodi Bükkben, oly sűrűséget képeztek előtte, ami fölött csak a sziklai sasnak volt járása.”

Induljunk el mi is Tardonáról az Örvénykőre. 
A falut a Hunyadi utcán elhagyva a piros sáv jelzésen a Nagy-Szállás völgyön haladunk. A piros jelzés után rátérünk a bükki kékre, majd a sárgára, végül a piros háromszög jelzésen érhetjük el  771 méter magas csúcsot. Az Örvénykő tetején egy szép mészkő oszlop áll, rajta a nagy mesemondó domborműves vastáblájával, melynek szövege:

„Jókai Mór
a nagy magyar író
emlékére
állították e táblát a 
diósgyőri turisták
1959-ben”

Jókai gyakran szemlélte innen a Bükki tájat. Később ezt több művében is megírta. ATengerszemű hölgy című regényében így ír:
„… a legnagyszerűbb tájkép-motívum volt, (melybe szerencsésen bele is buktam) maga az ,Örvény-kőrül’ kínálkozó panoráma. Az Örvény-kő … Tardonából nézve havasként kimagasló sziklagerinc, de amelynek tetejébe nagy kerülővel fel lehet jutni. Ez volt rendesen a kóborlásaim végcélja. Fél nap oda, fél nap vissza, délben tüzet rakni targallyból a szikla lonkáján, pirított kenyérrel, szalonnával fejedelmi lakomát csapni, s aztán kiülve a szédületes szikla párkányára, megküzdeni a lehetetlen (nekem lehetetlen) festői feladattal. 
Lábam alatt, az előtérben, a bükkfák koronáiból alkotott sötétség, s ahol ez végződik, egy mosolygó zúg, közepén a kis Tardona füstölgő kéményű, elszórt házikóival, körülvéve sárguló szőlőkertek kockáitól, zöld vetések csíkjaitól tarkálló dombokkal, melyek fölött a Bükköt folytató kormos-zöld hegyek emelkednek elő; e hegysor fölé tódul azután a gömöri hegyek csoportja; ezeknek az árnyéklata már lilaszínekbe játszik, de rajtuk is uralg a trencséni, turóci hegység láncolata; ez már felhőkék, s ezek fölé emelkedik, mint egy fata morgana, a szepesi Kárpátok fejedelmi sora; olyan kék, mint maga az ég, csak a havas csúcsok gyémánt fénye képezi az elválasztó vonalat.”
Derűs őszi reggeleken a Bükk völgyeiben sűrű köd gomolyog, amely csak dél körül emelkedik fel. Jókai erre így emlékszik:
„Egy derült őszi reggel ismét vettem a kezembe az ólmosbotomat; a jó, kedves háziasszonyomnak azt mondtam, hogy ma ne várjon haza ebédre; felballagok rajzolni a "Pogányoltár"-ra. 
Az urak "Pogányoltár"-nak, a parasztok Örvény-kőnek híjják azt a csúcsot…
Elindultam a hársas patak mentén s onnan fel az erdős hegyoldalnak, az annyiszor bejárt, jól ismert ösvényen. A mogyoró hullott, már a somot megcsípte a dér; teleszedtem vele a táskámat; ma dús lakomám lesz. Találtam egy nagy korallgombát is; az parázsban megsütve valami pompás ínyencfalat! 
Tíz óra lehetett, mikor feljutottam a Pogányoltárra.
Mikor a sziklapárkányra kiléptem, az igaz, hogy csodaszép látvány tárult elém; csakhogy ez igazán nem lefesteni való. Tenger alatt az egész ország! – Az őszi köd, mint egy hófelhő takarta a vidéket egész a látóhatárig, amelyből hóbércek, hókupolák emelkedtek elő; másutt megfagyott hullámokhoz hasonlított a ködburok. Itt-amott emelkedett ki belőle nagy sötéten egy gömbölyű sziget: a legmagasabb hegyeknek ormai. – Hű képe a valónak. – Nincs – semmi sincs már!
Biztosra vehettem, hogy délfelé majd lehull a köd, s dérrel festi meg az erdőt, mezőt; de addig én nem rajzolhatok. Addig is leheveredtem oda a sziklapárkányra, s bámultam ezt a mozdulatlan, nagy fehér szemfödelet, mely országot takart be.”

 A jelenséget a népnyelv „fehér angyal”-nak is hívja. Jókai ezt a legendát is megírta A fehér angyal című elbeszélésében. A fehér angyal eredetileg egy pogány lány, akinek népe még fehér lovat áldozott a Pogányoltáron. A lány követte a halálba elárult vőlegényét és fehér köddé változott. 
Az Örvénykőröl Szentlélekre megyünk. Itt érdemes bekukkantani aPálos kolostor romjaihoz. Ma népszerű üdülő- és kirándulóhely. Itt is járt Jókai. Megcsodálta a Szentlélekhegy szikláit, s felmászott az Odvaskő sziklakúpjára is. 
Az  Egy bujdosó naplójában így írja le ezt a tájat:
„A legmagasabb hegytetőn állok, egy meredek sziklaszálon…
Milyen messze látni innen!
A láthatár-szélén a Kárpát bércei ülnek hosszú sorban, mint ezüstkoronás királyok átlátszó kék trónusokban. Egy hosszú fehér felhővonal lebeg előttük, a bércek fölülemelkednek rajta.

Innen rajtok világoskék halmok, a felföld fenyvesei végtelen távolban. Még közelebb a gömöri hegyek, ködös lilaszínben, a távol tokaji hegyek, árnyékban tartva egy fölöttük álló sötétkék felhőtől, idább a Bükk rengetegsége, vörösre festve már az őszi deres harmattól, a sötét száraz színből itt-ott látszik ki egy halványodó hársfa.
Az alacsonyabb halmok csíkos szalagokra szántva, a friss szántás feketéje között, néhol a csírádzó korai vetés eleven zöld színszalagjával.
És szerte a völgyekben az elszórt falvak, fehér házaikkal, karcsú tornyaikkal; a keletnek fordult hegyoldalakban a világoszöld szőlők.
S mindez, átlátszó aranyszínű ködbe mártva a lemenő naptól.
…
Mellettem az erdős hegyoldalból egy kolostor omladéki látszanak elő. Hajdan paulinus barátok laktak benne, most félig össze van omolva.
Egyik ablakából embervastagságra megnőtt mogyorófa hajlik alá törpe társaihoz, a falak tetejéről az áfonya és a som hullatják alá dércsípte fekete és piros bogyóikat. 
Az imaterem boltozatja áll még egyedül épen, az oszlopzatokra faragott angyalfőktől visszaijed a repkedő denevér, a gót ablakok márvány faragványi szétszórva hevernek a cserje között, a meztelen falak ablakai mint koponya szemüregek bámulnak a távolba, az épület szobáiból kinőtt fák túlemelkedtek a sötét falakon, mint nagyszerű virágcserépbe ültetett óriás növények.
A kolostor előtt a hegymagasban hosszú planírozott síkság terül, valaha a zárda kertje. Még most is állanak a sorba ültetett hársfák, óriási magasságra nőve, a kút még most is ott a kertben, összeomolva egészen, a belőle kifolyó víz egy kirohadt fa odvában szedi össze magát, kristálytiszta nedvében egy kis ezüstzöld kígyót láttam úszni.
S körös-körül beláthatlan rengeteg.” 

Forrás:     www.mek.oszk.hu
                www.falutur.hu
                www.vendegvaro.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.