Van egy csodálatos ember közöttünk, akit hajt az a vágy, hogy megmutassa az örökkévalóságnak az elmúló időt. A pillanat varázsát, a csend hangját. Milyen nehéz feladat, és mégis milyen valóságosan teljesíti. Megtalálta a lehetőséget, hogy a megélt pillanatot bemutassa, és továbbajándékozhassa az utókor számára.

A fotózás segítsévél megosztani a pillanatot másokkal. Ezt a módszert használja fel Kakszi István "munkája", alkotásai bemutatására. 

Pár gondolatot a megnyitó szövegéből:

A tardonai illetőségű művész Tardonán született 1949-ben. Tardona meghatározó színtér volt számára, számunkra – én is oda tartozom -, hiszen a nagy mesemondó, Jókai emlékét, üzenetét generációról, generációra őrizte a falu apraja nagyja. S az ebben a szellemben nevelt utódok méltán eleget akartak tenni az író által megfestett képnek: „tudta mindenki, hogy bujdosó vagyok, senki sem árult el. A falut Tardonának hítták…”

 A fotózás mindig érdekelte, bár tudatosan csak 1975 óta készít képeket. Számára hobbi, sőt szenvedély ez az elfoglaltság. Ha csak teheti, életét a szabadban tölti, a témák közelében. S melyek ezek? Számára minden, minden elmondásra váró témává lesz. Művészetének nagy érdeme, ahogyan láttatja velünk a természet, a környezet, a környezetet birtokló, helyenként bitorló ember változását, szépségét. Gyönyörködtet minden apró villanással.

Képei szenvedélyesek. Érzéssé, hangulattá formálja az általa látottakat, melyben önmagát keresi olykor. Képei minden rafinéria nélkül valók. Jellemzőjük a természetes egyszerűség.

 Több fotója kapott díjat az elmúlt években. Néhányat szeretnék kiemelni, hiszen e fotók a kedvenc íróját is megidézik, aki nem más, mint Fekete István, az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelője. Jókai mellett, minden idők legolvasottabb magyar írója.

Egy olyan alkotó fotóit láthatjuk, akiről Benke Ferenc kalocsai fotográfus és újságíró így ír: „Az alkotó egy olyan vidékről jött, mely hazánk igazán szép tájának egyike (…) A természetfotózás kimeríthetetlen tárháza.”

A fotós pályafutása:

1976-tól 1986-ig a budapesti Nimród fotóklub tagja.

1978-ban A rókakölyök című színes diájával az országos természetfotó pályázat 3. helyezettje

1988-ban A Nimród vadászújságban A rókakölyök című fotó mellett további 3 fotója jelent meg.

1990-től napjainkig tagja a miskolci fotóklubnak is. Példaképe Bíró Tibor aranydiplomás fotóművész, akitől bevallása szerint rengeteget tanult.

Rendszeresen részt vesz a különböző  helyeken megrendezett fotókiállításokon, fotóstáborokban határokon innen és túl.

A Miskolci Fotóklub Egyesület 50 éves jubileuma alkalmából kapta meg a fotóművész címet.

1993-ban Kaposvárott szintén dia kategóriában 3. díjat kapott: Jégvirágok című fotójával.

1994-től Tardonán a Jókai emlékszoba és tájházban a közelmúltig állandó kiállítása volt.

1995-ben Kazincbarcikán szintén fotópályázaton 3. díjat kapott: Befagyott világ című színes diájával.

1997-ben Salgótarjánban 5 fotóval volt jelen a 33. Észak-Magyarországi Fotóművészeti Szemlén, ahol övé lett a 2. díj.

Legbüszkébb az Élő Világ Szerkesztősége által természetfotóiért kapott ajándékra. (CD-Rom természetfotó pályázat színes diában.).

2000. január 1-jén Az ország –fényképezési akciójában vett részt, melyet a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége, a MAFOSZ hirdetett meg.

Otthon a falujában továbbra is meg kell harcolnia az elismerésért, itt másként értékelik művészetét. „Pista jó képet csinált” hangzik, s ennek óriási a súlya. Ez igazi elismerés. Így aztán hűségesen fotózza ezt a népet, a mindennapokat, ünnepeket. Rögzíti a pillanatot.

Egyedül szeret fotózni, hogy csak a fotózásra kelljen figyelnie, bár mint szokta mondani: „az ember társaságban is tud magányos lenni.” Ekkor együtt lehet az imádott természettel, ekkor lehet lélekben is találkozni a fenséges világ teremtményeivel, a pici állatokkal, egy-egy virágszirmot megérintő vörösbe hajló esti fénnyel, egy ravasz rókakölyökkel, a környezet ezer apró csodájával…

A gép, amivel dolgozik – ebben a digitalizált világban – egy Zenit fotópuska, 300 milliméteres teleobjektíves fényképezőgép. Ezzel szereti készíteni a portrét,illetve a vadfotózást.

Ezen kívül egy Praktika gépet használ. Valójában ez a kedvence.

Elsősorban a makrofotázásnál kedveli: lepkék, virágok…Természetfotóinál szereti a színeket, mivel szereti a világ színkavalkádját is. Portréi azonban fekete-fehérek. E képek karakteresebbek így.

Miért is fotózik az ember? Tesszük fel a kérdést. Válaszunk azonnal készen van, azért, mert az ember természetes kíváncsisága, a közlésvágy, valamint önmagunk újbóli megtalálása a cél.

 Miért szeretjük e képeket? Az ember természetes kíváncsisága, a közlésvágy, valamint önmagunk újbóli megtalálása végett.

2010. április 8-án 16 órakor nyílt meg Kakszi István fotóművész kiállítása

a kazincbarcikai Kisgalériában

BÜKKI TÁJAK, BÜKKI EMBEREK címmel.

A kiállítás megtekinthető 2010 április 8. és április 30. között.

Megnyitotta: Pál-Kutas Dénesné közoktatási szakértő, tanár

Maradj hűséges a földhöz, maradj büszke, egyenes és bátor,
maradj tiszta, romlatlan lélek, és ne fordulj, ne fordulj,
ne fordulj el szülőhazádtól!
(56 csepp vér c. film)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.