A századfordulón jeles néprajzkutatók foglalkoztak Tardona néprajzával, népnyelvével, népdalkincsével. Napjainkban pedig a hajdani iskolaépületben megvalósult tájház, és benne a patinás Jókai emlékszoba, melynek sok kuriózuma mellett legbecsesebb ereklyéje a kehely, melyet még Jókai Jolán ajándékozott – hálája jeléül – a tardonai református egyháznak. Több emléktábla emlékeztet bennünket nagy írónkra, a romantikus széppróza legkiemelkedőbb képviselőjére, de ismeretes itt még a Jókai-fa, a közeli Hársas alján; a nagy tölgy, mely alatt sokat üldögélt a faluban bujdosó Jókai Mór (1825–1904), tutajt, kis vízimalmot faragva. E fa nyújtott menedéket az őt kereső zsandárokkal szemben. Egy ott szántó-vető parasztember vezette félre az idegen után érdeklődő fogdmegeket, miközben az „idegent” elrejtette a hatalmas tölgy lombja. De még ma is látható az akkori vályogviskó – jóllehet már jelentősen átalakított formában, melyen azért felismerhetők még a régi vonalak –, a korabeli nemesúri cselédház, melyben menedéket talált. Pincéje, akkor rejtett lejárattal, s a nádasra néző ablak tökéletes búvóhelye volt az írónak.

Dédestapolcsányból 5 kilométeres bekötő autóút vezet Tardonára, mely a Bükk hegység északi vonulata erdőkkel koszorúzott völgyében fekszik. E kis hegyvidéki település nyújtott menedéket Jókainak az 1848–49-es szabadságharc leverése után. 1849. augusztus 31-én felesége Laborfalvi Róza – a kor nagy drámai színésznője – neve napján érkezett szekéren a kocsisnak öltözött Rákóczi Jánossal, Kossuth titkárával ide, ahol Rácz Endre és Csányi Benjamin vendégszerető otthonában tartózkodhatott.

Jókai innen sétált fel a dédesi vár romjaihoz, a hegyekbe, a Bükk sziklatömbjeihez. "Valahonnan az Örvénykő oldalából egy forrás szökell elő, mely apró zuhatagokban csereg a sziklákon alá, a völgyből aztán nem lévén kijárása, a szikla tövében kerek tavat képez, az most be van fagyva. Az egész vidék olyan, mintha ezüstmíves csinálta volna filigrán munkába, zúzmarával födve minden fa és bokor."
(Jókai: A barátfalvi lévita c. regény)
"Egyszer-egyszer harangszó hangzott föl valahonnan a völgyből (karácsony napja volt), a görög ismerte már a harangok hangját: az ott Mályinka – ez itt Barinka – most meg Tardonán harangoznak – mindenütt dicsérik a Jézust!"

Jókainé jól látta, hogy férjét csak úgy mentheti meg, ha itthon Magyarországon rejti el. Magyar író külföldön nem élhet meg, írásainak nem lesz közönsége. Biztos rejtekhelyet szerzett szerzett férjének. Csányiék nagy szívességgel fogadták az érdekes vendéget, csakúgy, mint Csányi sógora, Rácz Endre a tardonai református pap. A bujdosó egyedül maradt töprengéseivel, fájó emlékeivel e faluban.

Hónapokig tartott e rejtőzködő élet. Laborfalvi Róza visszautazott Pestre. Jókai hírt sem kapott sehonnan, felesége sem mert írni, nehogy elárulja. Képzelődéseit azzal csillapította, hogy bejárva a környéket, lefestette a táj szépségeit. Mindig szívdobogva tért meg a csendes Csányi-házba, rettegve attól, hogy mi vár ott rá. A veszedelem szerencsére elkerülte, azonban hazája sorsa, Petőfi eltűnése, felesége kényszerű hallgatása próbára tették idegeit. Ha a háziúr, de különösen a tiszteletes úr írásra buzdították, az volt a válasza: "Minek írjak? Hiszen azt sem tudom, van-e még nemzet, mely olvas, s van-e haza odakünn?"
E szomorú napok egyikén Jókai elkeseredett levelet írt apósának: "Nőm már végtelen ideje, hogy se nem jön, se nem tudósít. A távollétet tudom tűrni, de az elfeledést nem. Kérem kegyedet, írja meg neki határozottan, hogy ha egy hét alatt tőle semmi tudósítást nem kapok, okvetlen felmegyek Pestre, ha addig élek is…" Ez akkoriban íródott, amikor Jókai szerepelt azok listáján, akikre halálos ítélet várt.
A régen várt esemény csak 1849 karácsonyán következett be, amikor is megérkezett Tardonára Laborfalvi Róza. Felesége megjelenése már magában is eloszlatta a rémképeket, hiszen itt van, hű maradt férjéhez, a szegény bujdosóhoz, kinek semmije sincsen. Aztán még a ráadás! Jókainé igen nagy ügyességgel beszerzett férjének egy valóságos „menlevelet”. Az történt ugyanis, hogy Klapka György tábornok a komáromi vár feladásakor megegyezett arról, hogy a vár védői valahányan menlevelet kapjanak; felmentik őket mindenféle osztrák katonáskodástól és számonkéréstől. Egy ilyen menlevelet szerzett Jókainak Szigligeti Ede öccse, hogy aztán kiszabadíthassák önkéntes száműzetéséből, fogságából. De még ezen felül is halmozta az élet a jótéteményeket: Jókainé néhány aranypénzt hozott férjének, az édesanyja küldte. Levette hát átkát a fiáról, megbocsátott neki. A kedves jó tardonai vendéglátói pedig arra kérték Jókai Mórékat, hogy töltsék velük a karácsonyi ünnepeket. Ezt ők nem is tagadták meg. A Jókai-házaspár fellélegezhetett, s boldog karácsonyt ünnepelt Tardonán.
Aztán visszatértek a fővárosba, de Jókai nem mozoghatott szabadon. Pesten híre járt, hogy 32 író van a kivégzendők lajstromán a vésztörvényszék előtt, ezek között Jókai is. Sokan ismerik őt, és a főváros nem Tardona. Pestre érve jobban szeretett volna Tardonán lenni. Itt a besúgókkal is számolnia kellett. Jókai itt is rejtőzik: hol a felesége lakásán, hol a Sváb-hegyen, az Adliczel-vendéglőben húzódik meg. Nagyon szeretné már édesanyját is felkeresni, azonban Komáromba sem utazhat, hátha feljelenti valaki. A bujdosó naplója és a Tardonán írt forradalmi csataképei (Csataképek a magyar szabadságharcról) csak Sajó álnév alatt jelenhettek meg. Az ötvenes években egyike volt azoknak az íróknak, kik tollukkal a nemzetmentés nagy ügyének tettek halhatatlan szolgálatot, s többet e téren nem tett nála senki. Jókai Mór végül is büntetlen maradt, de nem hagyhatta el az állandó aggodalom a Világos utáni években. Teljesen bizakodó hangulat csak egy 1852 augusztusában édesanyjának írott leveléből fakadt: "Én most nagy tehertől szabadultam meg, hivatalosan ki levén mondva, hogy az 1848-es dolgokért többé senkit sem fognak elővenni. Eddig bizony mindennap volt okom félni, hogy megszólítanak."

"Tardonára menjetek emberséget tanulni!" – mondogatta még későbben is Jókai az őt körülvevő, érdeklődő barátoknak. Ez a szólás a mai napig él a Tardonán élő emberek szívében.

A tardonaiak hálásak lehetnek elődeiknek, mert emberségből jelesre vizsgáztak, s mindannyian büszkék lehetünk Jókaira, aki szépirodalmi alkotásaiban halhatatlanná tette Tardonát, hisz: "...egy mélyen elrejtett gyönyörű völgyben fekszik az a kis helység, ahol a világnak nincsen szája." 
Részlet Domonkos János cikkéből a Búvópatak havilap 4/3. számában.

Mintegy 4 hónapig bújdosott itt a nagy író a szabadságharc leverése után. Ennek állított emléket a falu.

Néhány mű, melyben Jókai megemlíti az itt töltött időt:
Jókai Mór: Barátfalvi lévita 
Jókai Mór: A tengerszemű hölgy 
Jókai Mór: Forradalmi és csataképek 1848 és 1849-ből